A vonat

Van egy kedvenc vonatom. Kék és piros, na meg fából van. Imádom az illatát. Azt szoktam álmodni, hogy azzal szököm meg a munkából. Csudagyorsan tud menni. Nem személyvonat ám. Igazi gyors. Nagy kerekekkel és nagy utastérrel. Mindössze akkora, mint Lilus tenyere, de nekem felér a 8:20-as, amivel Münchenbe mentünk.

Lilus tologatja, ide és oda tekereg a szőnyegen. Nem ismer akadályt, kerülgeti Csuszi lábait és a székeket is. Milyen egyszerű így utazni. Könnyű álom a vonatozás. Nézem az útvonalat, a kis kezét, ahogy vezeti a szoba-tájakon. Buta vagyok már néha ehhez a finom játék-világhoz. Aztán jön Lilus és átrajzolja az agyvonalaim, és hirtelen színekben látok. A kedvenc vonatom pedig reggel ott vár a szőnyegen. Nézem. Elképzelem, ahogy átvágunk a Deák Ferenc téren, és veszünk péksütit, majd nekivágunk a legtávolabbi pontnak, amit még nem ismerünk. Látom a barnás dombokat, a kövér fákat és a felhők szoknyájának a fodrait. Menni kéne. Elszökni vele egy kicsit. Majd megadóan, mint egy jól nevelt felnőtt, visszateszem a földre. Közben oldalról egy szempár mosolyog rám. Érti. Biztosan érti. Ismer engem.